Kedd van, negyedik óra. Emlékeztetem magam. Begyűröm a kis cetlit a zsebembe, felkapom a cuccom és kisietek. Már becsengettek. Eszembe jut, hogy na erre az órára már nem tudtam átnézni a vázlatom. A lépcsőn felfele gyorsan belepillantok a mappámban. Ötödik osztály. Már be is ugrik az előzetes tudás, nézem a célokat, módszereket, munkaformákat. Ideges vagyok. Már négy perce becsengettek.
Amíg jelent a hetes, összeadom az óráim. Harminckét órát minimum az épületben kell töltened, így mondják a törvényt. 26 meg egy fogadó, meg másfél ügyelet, meg egy felzárkóztató, két lemorzsolódottak foglalkozás, fél óra az értekezlet szétosztva. Harminckettő.
Az egész osztály izzadt, vizes fejek mosolyognak vissza rám.
- Nem volt időnk tesi után. Ehetnénk pár falatot?
- Persze. - mosolygok. Előkapják az finom szendvicseket és jókedvűen majszolnak. A házirend tiltja ezt. Én is nehezebben koncentrálok korgó gyomorral, és azt szeretném, ha ők tudnának figyelni. Ismertetem a célokat, adminisztrálom a hiányzókat, a házi feladat hiányt, felszerelés hiányt. Nem élnek vissza a lehetőséggel. Nagyjából öt perc után már eltűnnek a szendvicsek, ételek a padokról.
A remek tanóra a későbbi kezdés, és a hosszabb felvezető miatt csúszik picit. Az utolsó gyakorlás már házi feladatnak megy.
Az ötödik órám rendkívül rosszul sikerül. Gyakrabban kell az óravázlatra pillantanom, és gyakrabban kell leülnöm is. Fáradok. Ők is fáradnak. Most épp azt sem tudják, amit múlt héten tudtak, így borul az egész vázlatom. Meg kell állnom még egy kör gyakorlásra. Sietve jelölöm a vázlatomon a változást.
*
Levánszorgok a tanáriba. A fejem zakatol. Eszembe jut, hogy mennyire éhes vagyok. A hatodik órában fogadó órám van. A fogadó óra egy remek dolog. A szülőkkel való kommunikáció sokkal fontosabb lenne, mint jelenleg kezelik. A gyerekek egy része többet van az iskolában, mint otthon. Segíthetünk a szülőknek. Ők pedig elmondhatják azokat a dolgokat, amik befolyásolhatják a gyerek teljesítményét. A tanári ajtaja előtt már várnak. Pistike anyukája. Nem lepődök meg. Rendszeresen kommunikálunk, közösen próbáljuk jó irányba fordítani a fiút. Magamban még sajnálom is, mert bizonyára nem volt egyszerű eljönni a munkahelyéről háromnegyed egykor. Bedobom a cuccom a tanáriba, ledöntök egy pohár vizet és elindulok az anyukával egy szabad terembe.
Bírom ezt az anyukát, szeretem, ahogy törődik a gyerekkel. A kollégáim állítják ők már nem dőlnek be neki. Mindig mentegeti a gyereket. Hozzájuk már nem is jön.
- Szeretném megnézni Pista jegyeit. - mondja szemlesütve. - Megint nem láttam az ellenőrzőjét év eleje óta.
Elmondom neki, hogy sajnos csak a saját tantárgyamról tudok bővebb információt nyújtani. A napló nincs nálam, mert órájuk van még.
- Egyre rosszabb a helyzet Tanárnő. - néz rám szomorúan. - Már nincs mivel büntetnem.
- Milyen büntetéseket kapott már idén? - kérdezem, és eszembe jut a hétvégi facebook fotó a vidámparkról.
- Elvettem mindent, amit szeret. Telefont, ipadet, internetet, okosórát, playstationt.
- A mostani hétvége jutalom volt? - kérdezem és érzem, ahogy zavarba jövünk, mind a ketten. Nem akarok ítélkezni, csak próbálom megérteni a szülőt.
- Már régen befizetett út volt Tanárnő. Nem mondhattam le, mert elveszik az a sok pénz. - bólintok. Megértem. Belegondolok, hogy én lemondanám-e a befizetett hétvégét egy-két rossz jegy miatt. Tisztában vagyok vele, hogy a beírásokról nem tud. Nem mondanám le.
- A szülinapomat ünnepeltük. - teszi hozzá magyarázatként, amíg magamban morfondírozok.
- Ne adja fel! - mondom csendesen. - Motiválnunk kell őt. Együtt. A kitűzött céljait kell hangoztatnunk és megmutatnunk az odavezető utat. - ezt már többször átbeszéltük, ám cseppet sem könnyű elhitetni egy kamaszodó nyolcadikassal, hogy mi, felnőttek már többet tudunk erről az útról, mint ő, és jót akarunk neki.
- Hatodikban még ötös volt magánál Tanárnő. Most meg alig telt egy hónap, és máris begyűjtött két egyest. Az egyik piros. Még a zöld jegye is egyes. Mi változott? Ez a kamaszkor? - kérdezi, már könnyes szemmel.
Eszembe jut a hatodikas Pistike. Ejj, mekkora küzdelem volt. Hetente gyúrtam a lelkét, hogy elmondjam neki ő is képes rá. Dicsértem minden előbukkanó pozitívumot. Egyre jobban dolgozott, egyre többet jelentkezett. Küzdött a tananyaggal, végigcsinálta a feladott gyakorlásokat. Ötöst adtam neki évvégén. A tanárikar fel is hördült, hogy lehet ez. Szinte csak tőlem kapott jó jegyeket, na meg tesiből. A többi tantárgynál sorakoztak a hármasok, kettesek. Felhívták a figyelmemet arra, hogy csak a zöld jegyek húzzák ötösre az átlagát. A füzet jegyei, az órai munka jegyei. Tartottam magam. Az osztályfőnök mellém állt. Mi változott?
A hetedikes tananyag odavágott. Már nem volt elég az órai gyakorlás neki. Bejött a fizika, kémia, biológia, földrajz. Sokszorozódtak a kudarcai. Úgy érezte, neki ez nem fog menni. Feladta. A sok rossz jegy megsokszorozta az otthoni konfliktusait. Bejött a képbe egy nevelőapuka, akivel bár jól megvoltak, a biológiai apukánál töltött hétvégék után Pistike nem volt önmaga. A gyerekes csínyeket egyre inkább felváltotta a káromkodva gonoszkodás. Osztálytársakkal, tanárokkal. A kis pufók mosolygombócból, nagy langaléta 180 centis pattanásos vigyorkirály lett, aki a kiskamaszlányok sóhaja között vonult a folyosón.
Megbeszélünk néhány otthoni konfliktushelyzetet, és látom, hogy Pistike anyukája még mindig nem túl következetes. Dühében két hónapos szobafogságot kiált, majd másnap a hízelgő Pistike könyörgésének engedve lecsökkenti egy hetesre. Finoman jelzem ezt neki, kedvesen beszélek. Azok a kollégáim, akik őszintén, keményen az arcába vágták a problémákat, már elvesztették őt. Nem hibáztatom a kollégáimat. Nem könnyű, ha egy gyerek az arcodba bazdmegel, és minden második órádat tönkre teszi a viselkedésével.
- Tudom, hogy nem vagyok elég következetes. Igyekszem. - mondja. Valóban igyekszik, a maga módján. Óriásit fejlődött nevelés terén, tekintve, hogy ötödikben még azzal rontott rám, hogy Vekerdy is megmondta, ne adjak házit. Ő nem fog veszekedni a gyerekével egész hétvégén, hogy nyissa már ki az iskolatáskáját.
Megvitatunk hát még néhány módszert. Feloldódik, nevetve mesél a hétvégéről, majd az órájára pillant.
- Ebédszünetben jöttem ki. - szabadkozik. Elköszönünk. Tudom, hogy én nem tudnék elmenni egy háromnegyed egykor kezdődő fogadó órára sem.
Negyed kettő van. Egy másik anyuka várakozik a terem előtt. Behívom. Vállai előreesnek, arca piros, szemei kicsik. Leül, rám néz.
- Julika anyukája vagyok.
- Igen, üdvözlöm. - mondom, és eszembe jutnak a meghökkentően rossz jegyek, amik idén sorakoznak a naplóban.
- Nos, bizonyára tudja...mi a helyzet. - sóhajt.
- Nem, nem tudom. - mondom, és kutatok az agyamban, hogy tudnom kellene-e valamit. Nem találok semmi emléket. Kissé meghökken, nyel egyet.
- A férjem. Julika apukája. Augusztus végén meghalt. Autóbaleset. Nem ő volt a vétkes. - sóhajtozza kifele a szavakat. A pulzusom az egekbe szökik.
Az érzelmeim hullámvasútba ülnek. Miért nem tudok erről? Miért nem szólt az osztályfőnök? Miért nem ez hangzik el értekezleten a sok rohadt jogszabályváltozás helyett? Próbálom elnyelni a dühömet.
- Nagyon sajnálom a veszteségüket. Őszinte részvétem. - mondom, és sírok belül. Az anyuka felpillant, szeméből némán folynak a könnyek. Érzem, hogy az én szememet is szúrni kezdik, torkomban óriási gombóc gyűlik. Kutatom magamban, hogy tanultam-e bármit, amit egy ilyen helyzetben hasznosítani tudnék. Kommunikációs technikák, vagy valami? Semmi.
- Mi lesz most? - néz rám.
- Most. - megköszörülöm a torkomat, kívánom, hogy szálljon meg valami szupererő. - Julikára oda kell figyelnünk. - mondom, és magam sem tudom, kik miatt használtam a többesszámot.
Megbeszéljük a tantárgyamhoz kötődő terveket. A javítási lehetőségeket. Hogy miről fogok külön beszélgetni Julikával. Hogy az otthoni felkészülés milyen lehet. Hogyan zárkózhat fel. Szerencsére még csak egy fejezetet, és az év eleji ismétlést kellene behozni. Közben szól a kicsengetés, majd a becsengetés. Alig hallom. Ő is, én is jegyzeteljük az ötleteket, lehetőségeket. Érzem, mennyire koncentrál. Pillanatokra el-eltűnik a fájdalom az arcáról.
Távozik. Kettő óra van. Fél órával tovább tartott, mint számítottam rá. Megkönnyebbülök, hogy nem vár senki. Tekintve, hogy több, mint kétszáz gyereket tanítok, ez nem volt biztos. Maradnom kell, hiszen háromkor kezdődik a lemorzsolódott tanulók foglalkozása. A telefonom csipog.
Posta! Gyógyszertár!
Hozzáteszem magamban, hogy bolt, és már szaladok is. Próbálok nem Julikára gondolni. Próbálok nem egy apukátlan gyerek lenni. A szívem sírdogál a postáig. Szaladok tovább. Próbálok NEM hirtelen egyedül maradt anyuka lenni. Próbálom NEM elképzelni, milyen lenne az csak az én fizetésemből élni. Próbálok NEM feltenni magamnak olyan kérdéseket, hogy vajon eltudnám-e hozni a gyerekem az iskolából, ha nem lenne segítségem ebben...vajon végeznék-e négyre egy másik munkahelyen.
A boltot is megjárva végre megtorpanok. Előkaparom a négy napja a táskámban gyúródó cigis dobozom.
Nagyot beleszívok. Fejemben visszahangzik:
- Mi lesz most?
Olvastad az előző részeket?
